Városi őszkarcok - levél mesék. : )

Valamint úton-útfélen született írásaim.

Mobiltelefonos kattintások és általuk született gondolataim.

Kora reggeli futásom margójára. : )

csendes reggel
nyugalomban
alvó lelkek
szép álomban

redőny roppan
kávé illat
felkelő nap
rám kacsingat

halk léptekkel
futok tova
dobban a szív
ugat kutya

pára felcsap
léleKzem
hálát adva
létezem 

Dél körüli futásom margójára : )

esőre áll 

toccsan a sár

szitál a csend

szürke a táj

 
olajszag száll

  rántott hús vár 

(valakit : )

 
csosszan a lépt

örök a lét

A szavak teremtő erejéről... (egy lassú, fáradt futás margójára : )

A kerítés beton alapjára állva fürkészte a kicsi fiú (iskolás sem volt talán még) a kerítésen túli világot.
A kert mélyéről felnőttek távoli hangja hallatszott, egymással beszélgettek.

Arra vitt aznapi futásom útja.
A fiúcska észrevett ahogy a kerítés felé közeledtem és épp csak annyira emelt hangerővel, hogy biztosan meghallják az udvarbeliek azt kiáltotta:
Itt fut egy hölgy!

Beleszerettem. : )
Fáradt lépteim megnyúltak, kihúztam magam és szinte repültem.
Annyira gyorsan történt mindez és lepett meg, hogy elhaladtam közben a kerítés előtt, de hátra fordultam boldogan mosolyogva és röppentettem Neki egy puszit a tenyeremből. : )

Hálából, hogy a kocogó néniből egy szempillantás alatt futó hölgyet varázsolt... : )

Ha szükséged volna bátorságra... : )

Egy fogorvosi kontroll története... 

Aprócska fiú anyujával várt előttem a fogorvosnál, emberke félt és fájt, egyre jobban zokogott, hiába minden anyai vigasz, mire bementek már bömbölt, feszült, teljes volt a pánik. Hallottam bentről, a doktor néni mondja nekik, hogy itt nincs gyermek lefogás, akkor tudja megvizsgálni és tenni a dolgát, ha kinyitja a fiúcska a száját, menjenek el sétálni kicsit, míg megnyugszik.

Ahogy végeztem a közelben értem utol őket, a kisfiú már nem zokogott, csak kicsit sírt.

Odaguggoltam elé és elmeséltem neki, hogy a felnőtt is fél ám ott, én is, de tudok egy trükköt, hogy hogyan kell bátorságport gyűjteni, mert az itt van körülöttünk a levegőben.

Megmutattam, hogyan kell belélegezni a szívünkbe, majd még a zsebeinket is megtölteni vele tartaléknak, majd ott bentre.

Nagyon érdekelte a dolog, kis szemei kerekre nyíltak, szája is nyílt aztán pár perc után már mosolyra is... anyuka is örült és hálásan mondta, hogy ez milyen jó módszer, használni fogják... és nevetett ő is.

Kis barátommal még egyszer átvettük a légzést és a képzelést, majd ökleinket összekoccintottuk, úgy bajtársiasan és elköszöntem.

Visszanézve láttam, hogy veszi ám a levegőt serényen, gyűlik a bátorságpor.

Integetve biztattam, hogy nagyon jó... mosolygott, (fel)lélegzett... én pedig boldogan indultam tovább utamra, érezve, hogy élni jó... : )